Az ablakkeretnél a tél jeges
szele süvölt be, rést mindig találva,
mindig szembe. A falon átszivárog
a sötétség – de már nem az a bársony,

nem az a lélekkel rokon, meleg,
csillagokkal telehintett sötétség.
Hanem mint tengerből közeledő
zúgás, mint vágtató csönd, rettegésünk

attól a másiktól. Az örvényben kövek
hánytorognak: az emlékek, a bűnök,
válasz nélkül vérző kérdéseink.
Isten önmagától megfosztott születése.