Ózonritka, ki-kihagy.
Sistereg a hűlő angyal.
Egy csirke olyan csupasz.

Úttesten széttaposott zsemle.

Mezítláb repülnek,
kis koszos ingben,
köröznek a sziporkázó
városok fölött,
éjjel-nappal,
telített mennyben.

És nem kapnak leszállást.

Csak áll Mihály meg Gábriel
megkövülten, kezükben fennakad
a kard.
Tudjátok, hova néznek.

Fönt kardvirágok! kardalok!
Lent Őrző Védő Angyalok.

(Isten se ráz gatyába mostan.
Az öldöklésben mocskos lett, kimostam.)

Előbb mindenki Sammaél.

Vakar, kefél, tép, hány, igazul.
Lassan mihályzöld, gábrielfehér.
Megangyalosodott tekintet,
acélos izmok, merő jellem.
Frottírré szokni.
Angyalnak lenni: felsőfok, irány.

Szárnyaló dosszié.

Egy akarat, egy közlés teste csak.
Lénye lehúzva ég, szortyog, szipákol,
egy szikrát hordoz, Istenből egy szilánkot.
Becsap:
foga fehérét mosolyba rejti el.

„Egyszer lefogtad Ábrahám kezét.”
Ezt nem bocsájtja meg,
sokszor szememre hányta.
Hogy parancsát tagadtam volna meg.
„Mért őrködöl? Mit önállóskodsz?
Te vagy az apja? bátyja...?” –
heveskedett nekem az Úr. Pedig
ezúttal is csak érte, Érte tettem:
szavát ne szegje; rossz szó ne érje
erkölcseit.
  Ábrahám kezét lefogtam,
hogy ne gyilkolódjék,
amit majd későn szégyell.

Őrjöngve zárt ki Uram, az Égi Rendből.
Mehetek Isten Hírével.

Berlészeret, óvón. Neme
lényegtelen: nem lendül
semerre. Nem nyaldokolják
olajozott, finom spermák, peték. Csupa
remek hiány, kéjes érzéktelenség,
síma bőr, tagok. Barokk lendület.
Az angyal önmagát sikálja: mohás
csomó és kőredő.

Angyalvagytevagy.

Jeder Engel ist schrecklich,
iszonyú ezt hallani.
Mondd, szent az Angyal?
Vagy csak útba’ van?
Négy szárnyas állat.
Se férjezett, se nős.
Elönti a várost hajnalban
a suhogás, csörgés, hallali,
az Angyalmunka: ítéletvégrehajtás.
Istennek kevés, embernek túl erős.

Azt mondják, Halálangyal.
Azt mondják, van halál.

Angyal, te tiszta szomorúság!
Te biztosan
tudod, milyen Isten.