Visongat az üveg – az ablakot
vizes újságpapírral mossák épp átellenben.
Ezt hallgatom, de közben rég halott
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben.
Itt minden, mint szokott: a bútorok,
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja,
közben a sok rég elporladt torok
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja.
Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
 mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon,
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.
Mint akit álmában már-már beért
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.
Most hallom csattogni a habverőt,
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán.
Szilánkká omlott nagytükör előtt
ruhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány.
Hárslomb alatt, anyám mellén fejem,
az állott, mézsűrű melegben félig alszom.
Még hallom, egy öreg hang részegen
bizonygatja anyámnak, hogy szebb, mint a menyasszony.
Úgy vegyül a leszálló éjszaka
a kezdet és reménység világos évszakával,
mint a forró olaj nehéz szaga
az ázott kert üde, kesernyés fűszagával.
Elhágy az Egy, ezerré szétesem,
porom majd ott kereng még a hűlő Föld porában.
De mindig ott vagyok négyévesen,
míg a világ világ, nagyanyám udvarában.