Megállsz, szétnézel és átlépsz megint
gyöngyfüggöny ajtaján a létezésnek
Hol a láthatóban, hol félhomályban
két föld szegélyén lépkedsz.

Mint havazásban. Akadálytalan
jársz a fekete-fehér rácsozatban.
Egymáson zuhog át az olvadó
s az áthatolhatatlan.

S nem tudom, áll-e még sötét, királyi
rongyaiban a város, vagy a szél
üres mezőkön csapdos – nem tudom, hogy
távolodom vagy rohanok feléd,

mert az elboruló, hulló időben
elemeire bomlik a világ.
Hóra, sötétre. Nincs ki fellobbantsa
még egy tél hajnalát.