Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,
csak a szavak, a szóalak,
csak a kötés, a dallamív,
a sorvég amit odaszív;
amit magának vindikál,
nem a kimondani muszáj,
hanem a részesülni kész
abban, ami csak lesz egész,
aminek ott van s annyi hely,
ahol amennyi kell, ha kell,
de mire kell? de mit akar?
engem mit rángat? kitakar?
Mit képzel, hogy mindent leszed,
ruhát, bőrt, húst, keresztvizet?
Valami véres kell neki,
a belemet is kitekeri,
nem akarom, de odacibál,
és ragad a zene, áll a bál,
hiába mondom, eb ura,
lábamat viszi a figura;
nem kérdi, kell, nem kell nekem,
leszakad, ami neki nem,
ez ide föl, az oda le,
kiből, miből, belőlem-e?

Mit bánja ő, hogy én valék
e nyersanyag, e vagdalék,
ha az kijön, ha összeáll,
amit ez a készlet kinál,
annyiul és épp azul,
ez az átkozott puzzle.