(Az út idáig)

Ezek az erdők, ezek a hajlatok,
a domboké, a régi házaké,
ezek a sáros utak, melyeken
döcögve végighajtotok.

Ezek a megdőlt temetők, s egy-egy
kopár keresztfa, szalagdíszben.
A felhők is így, amint
pántlikásan lebegnek a megfeszített
Lengyelország szemén és vállain.

(Félek, ez az)

Fehérbársony denevérek
leterítik a hernyótalpast
Lengyelország csörgedez bennem
Częnstochowa és Oświęcim,
porhanyós a másvilág – hiszed?
csonttollat növeszt a vállad
ölembe tér a denevér
irtózom vaksi bársonyától
a karmok járkálnak bennem
szállok húsz ország légterében
forró havat fröcskölök szét

(Beszélnél, torkodra ostya tapad)

Léten innen voltam még, benned, Anya.
Mikor a szappant temettétek. Kis kör
a barakk mögött. Mind bűzösek voltak.
Iszonybüdös. Az emberszappan
kimosta a Föld hasát,
sok temetetlen holtat.
Kioldotta a füveket, térdeket.
Kioltotta a pitypang lázvirágját.
A szürke mosószappan.
Elsirattad, zokogva érintetted
Őket.

(Szép, szomorú ország)

Mint egy bárány, iszamos.
Vérzek lengyelül, zsidóul,
e folyóval úsztatok.
Kereszten gyilkosság nyoma.
Botrány földeken, kapukban,
táborsövényen, figyelek.
Kémény vagyok és füst vagyok,
a vetett földön utazom.
Reneszánsz, barokk. Angyalom.

El nem fogyóval.
Aki el.