Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak.
Mikor vak macska, felmosóvödörbe.
Király voltam, hóhér kezére adtak.
Övcsat – ötezer évre lemerültem a földbe.

Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.
Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak
százszámra úsztak el a napban égő vizen.

Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap
hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam.
Rablók orozták el megsárgult kombinémat,
fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban.

Égő házban vizesdézsába fúltam.
Az ütközetben otthagytam a lábam.
Zsarnok anyám árnyékában fakultam.
Disznók faltak föl egy parasztudvar porában.

Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam.
Egész az idő pereméig estem
– mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan
derengő létezőket, de még ott is kerestem

a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül
ott sem volt semmi, csak valami fal.
Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr
lassan kiégő csillagaival.